IMBOLC ÜNNEPÉRE

A tél foglyai vagyunk még mindannyian...
Ám Földanyánk méhéből már kipattant
dübörgő patájú reményég-istenünk...

Még csóválja zordon köpenyét
hófödte bíbor bérceknek teteje,
de már fáklyák fényének melege árad
bús völgyek bársonyos siralmából...

Igaz, még tombol a zimankó vad ereje,
de Patás Istenünk duzzadó tüdeje
napról-napra erősebben lüktet
delejes szívünkbe...
s tavaszváró kikelet fonja át
lelkünk szirmainak vérgőzös ligetét...

Áradj fény! Áradj fény!
Mint messze vivő kósza szél.
Repíts minket jégcsapos varázsod
izzó szédületén keresztül
tova-tova...
Hol zöld mezők madár-illata
szivárványos lázban tombol.

Várunk-várunk tengernyi fény!
Árassz el minket
gyertyák és tömjének
szédítő kábulatával...

Este van, este van. Sűrű sötét este..
Hörögve koromló éj...
Szívünket mégis melengeti már
kisdedünk pajkos csillámló derűje.
S epedve kergetjük új borjak sarjait,
s tejfölös túróban fürösszük
vágyaink elrejtett magjait...

Szobáink sarkában gyertyák tündökölnek,
szemünknek héjában mécsesek hevülnek...
Földanyánk testében sóhajtás hajlik...

Röpülj-röpülj bátran Pán,
örömhídon szaladgálj,
Jóembertől el ne állj!
Vigyázz minden hívedre,
csuromvizes képedre...
s ellazultan merengve
holdas éjben
meg-meg állj!

Tetőtől talpig mosolyogva
véssed fel szikrázó arcunkra
új tavaszunk dicső hajnalát!